|
Kategória: Bulimia, avagy az evés csapdájaBulimiás voltam, azt sem tudtam, hogy van ilyen betegség. Most viszont azért írom le mindazt, amin keresztül mentem, mert tudom, hogy nagyon sok ilyen tini van, akik nem is tudják mit csinálnak, akik nem merik bevallani, vagy szégyellik, amit tesznek. Szeretném, ha gondolnának a jövőjükre is, mert nem is olyan rövid az élet, mint, ahogy azt mondják. Jó egy kisbaba finom illatát érezni, nagyon jó egy kisgyerek ölelésében elbújni.Amikor végre elértem a kitűzött súlyt, és normális kaját akartam enni, baromira el kezdett fájni a gyomrom. Valahogy segíteni kellett magamon. És ez így ment nap mint nap, szinte minden evés után. Aztán egyszer néztem az anyukámmal valami sorozatot a tévében, amiben a csajnak ilyen baja volt. És akkor egymásra néztünk és tudtuk, hogy valami baj van. Viszont már elkapott az örvény. Egyre rosszabb lett. Amikor már nem tudtam hányni, elkezdtem piálni, mert tudtam, hogy az alkoholtól hányni fogok. Bezabáltam az egész hűtőt, aztán megittam egy üveg bort, meg egy üveg brandyt. Fél óra múlva már nem volt bennem semmi. Akkor nem tudom mennyi időre meg is vakultam. Gondolom, alkoholmérgezés lehetett. Bekerültem a Tündérhegyi pszichiátriára, ahol gyakorlatilag nem történt semmi. Tele akartak pumpálni gyógyszerrel, amitől egész testemben remegtem. Egy idő után már kijátszottam a nővéreket és nem vettem be. Volt egy öngyilkossági kísérletem is, ami hála a jó istennek nem sikerült. Nagyon egyedül éreztem magam. Talán úgy tudnám leírni, hogy egy sötét barlangban voltam, ahonnan nem látszott semmi fény. El kell mondanom, hogy a családom végig mellettem állt, viszont nem tudtak segíteni. Ez olyan, mint a drog, vagy talán a cigi. Agyban dől el a dolog, hogy észhez térek e. Aztán három hónap múlva kikerültem, viszont a munkahelyemre már felvettek valakit a helyemre. Elküldtek. Teltek a napok. Nem változott semmi. Már annyira legyengültem, hogy a buszmegállóba sem tudtam kimenni. Irány a kórház, ahol infúziót kaptam. Itt ezen a ponton azt hiszem már kezdtem anorexiássá válni. Már alig ettem. Ha megettem egy zsemlét, szinte láttam a hasamban. A hajam elkezdett nagyon hullani. Szörnyen éreztem magam. Aztán egyik este elmentem bulizni a barátnőmmel és jött valaki. Nem tudtam ki ő. Nem tudtam másnap fel fog-e hívni, bár megígérte. És másnap felhívott és találkoztunk. Én mindjárt elmondtam neki, hogy milyen problémáim vannak. Soha nem titkoltam és nem szégyelltem. Gondoltam, tiszta lappal kezdek. És megértette, nem is, elfogadta. Viszont egyre szorosabb lett a kapcsolat. Elkezdte érdekelni, mi van velem és nem törődött bele. Járt utánam a wc-re és finoman leállított. Na nem teljesen, mert hát nem voltunk egyfolytában együtt. Aztán eljött a nap amikor elhatároztuk, hogy kisbabát szeretnénk. Viszont nem jött össze. A hányást természetesen teljesen abba kellett hagynom, annak ellenére, hogy kaptam hormontablettákat, amiktől rövid idő alatt elkezdtem hízni és visszahíztam 30 kg-ot. Amikor úgy döntöttem, hogy nem szedek be semmit, akkor lettem terhes a kisfiammal. Végül is happy and lett a vége, de nagyon hosszú utat tettem meg. Kellett valaki, akire teljes mértékben támaszkodhattam, aki bátorított és velem volt, akinek éreztem és érzem ma is a szeretetét. Ennek most már lassan kilenc éve. Ezért hát köszönöm neki, annak az embernek, aki a kisfiam apukája. Azért írtam ezt most le, mert tudom, hogy sok tini szenved ebben a betegségben és még ha most ebben a pillanatban úgy érzik, hogy nincs kiút biztos vagyok benne, hogy pár év múlva ők is szeretnének kisbabát és szeretnének anyák lenni. Szurkolok, hogy sikerüljön. (A cikket beküldte: s.Nikolett1980) Ajánld ezt a cikket ismerőseidnek!
| ||||||||||||||
Minden jog fenntartva © 2012, www.fogyokurak.hu | Médiaajánlat | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info (kukac) fogyokurak.hu