Weboldalunk egyes szolgáltatásainak és funkcióinak eléréséhez cookie-k használata szükséges. További információ






Kategória: További fogyókúrás cikkek

Az élet útvesztőjében - Kiutat keresni!

"Nem megy semmi", "Majd holnap elkezdem", "Ez úgysem hízlal", "Csak még egy szeletet", "Le fogom adni", "Sosem tudok lefogyni", "Nem érdekel, hogy nézek ki", "Úgy vagyok jó, ahogy vagyok" - Ismerősek? Ezeket én is végigéltem. Íme az én történetem.

Amióta az eszemet tudom, volt súlyfeleslegem. Ezen nincs mit firtatni. Valóban így volt. A szüleim szerint azonban inkább csak „édes, húsos” kislány voltam az óvoda kezdetén. Én be kell valljam, nem nagyon emlékszem rá. Az esetemet - miután a velem történtek miatt a saját pszichológusommá váltam - traumásnak mondanám. Most megpróbálom összegezni a nagy/szomorú sztorit.

20 éves vagyok. Elviekben egyetemista. Az óvodában kezdődött minden. Ott kezdtek el csúfolni, hol jobban, hol kevésbé. De már ott tudatosították velem a kortársaim, hogy nem vagyok a csoportba illő. (Pedig annyira testes valóban nem voltam.) Ez azonban nagyon rosszul esett. Része akartam lenni a közösségnek. Akkor még aktív részt akartam vállalni.
Ahogyan telt az idő, persze én is iskolába mentem. Legnagyobb szerencsétlenségemre az óvodás csoportom legnagyobb része is a kicsik közé került. Aztán, amint telt múlt (sokszor nagyon lassan) az idő, kezdett minden megváltozni. A felszínen. Több tanulás, több komolyság, sokkal erősebb visszajelzések a súlyommal kapcsolatban. Már meg sem tudom számolni, hány olyan alkalom volt, mikor megbántottak és egyedül, otthon sírtam a szobámban. Ezek az esetek csak mélyebbre löktek, ugyanis visszahúzódó lettem.
Sokat tanultam, az engem ért „támadások” miatt nem akartam barátkozni. Legalábbis félig ez igaz volt. Mint mindenki más, én is szerettem volna barátokat - annak ellenére, hogy a magányomat és szomorúságomat egyre inkább az ételbe fojtottam. Még több idő telt el, a súlyom egyre nőtt, a kritikákat még mindig kaptam és kifejlesztettem a sokak által ismert „nem érdekel” reflexet = hazugságot.
13 éves lehettem, amikor tényleg a gyerekkori testsúlyom maximumán jártam, a bunkó társaság mélyén, pókerarccal, az evést kerülve a tömeg előtt, barátokra várva. A legnagyobb változást csak abban láttam, ha bekapcsolódok a sulis társadalom véráramába - ha nem is tudatosan - úgy, hogy a csinos lányok beszélgetéseit végighallgattam, majd hivatalos hallgatósággá váltam, s végül már hazudni is képes voltam. Egyszerűen csak meghamisítottam eseményeket, kreáltam párat, hogy kicsit is úgy érezhessem, része vagyok valaminek.
Egy ideig ez működött, aztán pedig már a csoport átlátott a szitán, ami nagyon kellemetlen volt. Egyrészt azért, mert a hazugság csak elindult és nem tudtam visszafogni. És azóta is szégyenlem - habár sosem ismertem el. A kiközösítések, megbélyegzés ezután is folyt. És pont az ellenkezőjét értem el. Nem voltak barátaim. Aki időről időre velem lógott, csak kihasznált, gúnyolt, történeteket terjesztett és otthagyott. Én pedig úgy éreztem, egy mocsok alak vagyok. Egy szerencsétlen, aki nem tud kimászni a sorsvesztőből. Az enyhén siralmas, kegyetlen és intenzív hangulatú osztály később elballagott, én pedig 165 centimhez 67-68 kilósan (mondhatjuk, standard állapotomban) néztem az új élet kezdete felé.
Azon a nyáron fogytam is, magammal foglalkoztam, közel éreztem a megváltás lehetőségét! Ám nem akartam messze menni gimnáziumba, így egy kisebbet választottam. Nagyon jól tudtam, hogy a legtöbb kegyetlen ismerősömmel nem fogok találkozni. Tévedtem. A legnyersebb, legostobább, legalpáribb társaság pontosan velem került egy osztályba. Az általános iskolás keménymag. És még akkor is volt hitem. Hittem, hogy az új kezdet jár nekem. Eleinte szintén minden rendben volt. Mindez azt jelentette, hogy néhány egyszerű diétát betartva fogytam 2-3 kilót, hajformát, hajszínt váltottam, barátkoztam saját magamhoz mérten. És még mindig vártam a szociális áttörést. Olyan akartam lenni, mint bárki más. Szerelmes akartam lenni, csókolózni, jól tanulni, jól kinézni. Ám a társaság, amely követett hűséges árnyékként, tovább csúfolt. Tovább feszítette a húrt. (Az igazság az, hogy mindenkinek megvannak a maga hibái. Külsőleg, belsőleg egyaránt. De utánam sok férfi megfordult. És ez jól esett. Azonban nem tudta kompenzálni az engem ért vádakat.)
És ismét, újra ugyanabba a hibába estem. Egy-egy füllentés következett, nem szándékosan! Ez az eközben megnövekedett ellenségtábor nagy örömére történt. A sztorik gyártása folyt, a tanárok fülébe is eljutott mindez. Sokáig a tudtomon kívül pletykáltak rólam. A súlycsökkenésem nagyjából addig tartott, amíg 64 kilósan a legvékonyabb formámat el nem értem és meg nem tudtam, mi is a valóság. Az árnyék követett. És teljesen a padlóra kerültem.
Visszacsinálni már semmit sem tudtam. A fiúk a városban - legalábbis a kulturált szint - mind be lett oltva ellenem. Szó szerint. Ez nem vicc. A gonosz társaság egy célpontot választott és sokat pletykáltak rólam. Egy kivételes alkalommal még 15 éves koromból, sokat tanultam. Egy kocsmába sétáltam be este és meghűlt a levegő, amikor megérkeztem. Mert rólam volt szó. Borzasztó érzés volt. Mint aki egy stigmát kapott. És a szüleim is tudták ezt, ám úgy vélték, egy erős jellem túljut mindenen. Én pedig az iskolaváltás lehetőségét így elhagytam. Maradt az evés, az elrejtett szégyenérzet, a tanulás. A baráti időtöltések teljes hiánya. És az elfásultság.

Mi lett mindennek az önpusztításnak az eredménye? Nem jártam el sehova. Csak, szó szerint és kizárólag iskolába. És kész. Otthon ültem, ettem, 64 kilóról eszméletlen mennyiségű hájat magamra szedtem. Nyilvánvaló, hogy az érettségi közeledtéig az indulatok olyannyira a tetőfokra hágtak, hogy majdnem megtámadott az osztály bunkó-magja mindenféle őrült vád miatt, aminek valós okból megkapott testnevelési felmentésem volt az oka. De egyre kevesebbet jártam iskolába. Szinte már féltem.
Az érettségi közeledtével egyáltalán nem volt az biztos, hogy vizsgázni engednek. Mindennek a lelki nyomásnak a terhe, az, hogy 18 évesen, se egy csókot, se egy kapcsolatot sem mondhattam magaménak, felőrölt. Főleg azért - tudom mindenki a számokra várt -, mert 64 kilóról legalább 105 kilóra híztam meg. És hogy ennek a szörnyű folyamatnak melyek voltak az állomásai? Nagyon jól emlékszem ezekre. Íme.
2006 végén a 13 nap alatt - 8 kg-os diétát kezdtem el, ennek eredményeképp az ünnepek előtt tényleg 64 kiló voltam. Nem. Nem éreztem jól magam, csak egyszerűen haladt legalább egy folyamat az életemben. Aztán jött a sok engem ért hatás kiteljesedése, a finom ételek, a „holnap kezdem” válaszreakció. Az akarat hiánya. A megkeseredettség. Aztán feladtam.

A legnagyobb segítséget, támaszt egy interneten megismert barátnő jelenti és jelentette majd 6 éve. Nélküle a súly, és a gondok maguk alá gyűrtek volna. Az egyetemi felvételimnél sem voltam sikeres. Egy rossz szakra kerültem egy átdiétázott, átfutott (szó szerint) nyár után. A metódus, amivel 105 kiló körülről legalább 8-10 kilót leadtam, roppant egyszerű volt: sok gyümölcs, napi 1,5-2 óra futás gépen beöltözve több réteg ruhában és tekercselő fóliával.
A hatás nem volt drasztikus. De mégis adott egy minimális kis magabiztosságot. Felkerültem Pestre tehát. A szak nem érdekelt és ezt tudtam is, de azért megpróbáltam. Ami igazán sokat jelentett, hogy az egyik külső helyszínen tartott órán egy helyes fiúba botlottam.
Azon a nyáron, 2009 nyarán először bukkantam a sokak által kritizált Twilightra. És a fiú (aki 25 volt, illedelmes és helyes) a főszereplőre nagyon hasonlított! Edwardra! Valóban ezt sokan meg is jegyezték. És akkor arra gondoltam, hogy talán van esélyem! Hisz beszélgettünk is párszor. Ő is érdeklődött egy-egy mondattal, én is. Felbátorodtam. Amikor aztán erőt vettem magamon és elhívtam moziba, döbbenten nézett rám. Elmondta, van barátnője és ilyen helyzetbe még nem is került. Nekem pedig ez a lelkivilágomat kissé lerombolta. Újabb kudarc. A kezdeti néhány kilós pesti fogyás megállt. Jött a hízás. Ismét. Aztán nem is fejeztem be a félévet, hazaköltöztem. És mi jöhetett? Belegondoltam abba, hogy nem vagyok boldog. Nem vagyok csinos. Nincsen szociális életem. A szívem erősen kalapál néha. Striáim vannak. Hullik a hajam. Mind lelkileg, mind testileg rosszul voltam. Ettem. Ismét. Nem mozogtam.

(Ígérem, felgyorsítom az események leírását.)

Ez év elején ismét - mérés nélkül - tudtam, hogy ott vagyok, ahol elkezdtem. Aztán edzeni kezdtem. Ami egy kis futást jelentett. Sokáig csak párolt zöldségeket ettem. Kipróbáltam a böjtöket. Sok folyadékot ittam. Aztán egy-egy, sokszor csábulással teli kúra végén leeresztettem. Jött egy kis süti, torta... Úgy gondoltam, valamit, valamiért. Érdekes módon, a tudatosság, amit idáig sikerült valamelyest felépítenem, automatikussá vált. Vagy csak a szervezetem valamilyen módon egy normál testsúly elérésére törekedett. Ám a nyár eleje körül már nem sokat edzettem. Viszont fogytam is és a ruháim sokkal lazábban álltak.
Maradt valami aprócska remény. Persze, még mindig otthon ültem és az internetes barátnőmmel csevegtem. El kell ismernem, ez nem jó. De abból a körből, amibe beszorultam, nincs azonnali kiút. Aztán a hajhullás erősödött, az évek óta panaszokat okozó mandulám is rosszalkodott. A legnagyobb tragédia már rég váratott magára. Együtt lakik ugyanis a családom 3 generációja. A dédnagymamám, hosszú betegség, fájdalmas leépülés, szenvedés árán, augusztus 8-án meghalt. 88 éves volt. És mindig mellettem volt. Az utóbbi másfél évben a helyzet egyre romlott vele kapcsolatban és én mindennek a szemtanúja voltam. Egy élet véget ért. De én még mindig itt vagyok....

Ámde egy siker következett! Szeptemberben, ez év szeptemberében felvettek jogra! És máris indultam, szedtem a sátorfám és kerestem a jónak érzett dolog kihívásait! Az első 5 nap után azonban az egyedül elfoglalt pici albérletemben valami nagyon rossz. Címszavakban: brutális, rákosoknál megfigyelhető hajhullás, eleinte vér a vizeletben, majd teljesen vér, fájdalmak, vesegörcs. Orvos. Többször is. Több kontár próbálkozásra kiderült gócgondok vannak. Mandulaműtét. Mindezek annyira megviseltek idegileg, hogy a műtét előtt 1 hétig zabáltam. Mindent. És mégis fogytam. Legalább 4 kilót. Aztán bekerülve a kórházba az idegesség úrrá lett rajtam, mivel nem altattak el, nem volt még sosem műtétem és a mandulám szörnyű állapotban volt. Akkut állapotban, amely nem adott tüneteket már. Egy hét kínszenvedés után hazaengedtek.
Egy hét egyáltalán nem evés következett. Mondanom sem kell, itt is mentek le a kilók. Igyekeztem. Aztán amint lehet visszamentem az egyetemre, ám a hiányzásom mértéke 7 hét volt. Képtelenség bepótolni a nagyléptékű anyagot. Ráadásul a sebem is bevérzett. Mindez azt jelentette, hogy passzivizálnom kell magamat. Megtettem. És azóta is otthon vagyok.

A diétás módszerek innentől a következőek voltak. Pár nap lelki öngyógyítás folyt egy kis édességgel. Majd leálltam. A gyulladás, ami minden szervemre kihatott, a zsírsejtekben is újraindulhat. Ezért kellett fogynom. A legbrutálisabb verziót próbáltam ki. Pontosan 2010.10.20-án megmértem a súlyom, méreteket vettem le. Az eredmény 79 kilogramm volt.
Ami tulajdonképp a 2,5 évvel ezelőtti állapotomhoz lehetett hasonlatos. Innentől csakis nyers zöldségeken éltem. Egy nyers étel diétára bukkantam még pár nappal ezelőtt. Ez fogyást ígért és vitaminbevitelt! Így emellett döntöttem. A nasslehetőségek magvak, aszalt gyümölcsök és néhány nem túl cukros darab volt. A többi pedig értelem- és ízlésszerű. Mindezt egy hete kiegészítettem főtt kelbimbóval, így próbálom elviselhetővé tenni mindezt.

A szellemi részéről. Azt hittem, hogy a diéta nehezen fog menni. Azt hittem, hogy lehetetlen. Ám mindössze csak a stádiumokat kell felismerni. Számomra ez így ment.
1, felismerni, hogy magam és mások számára is undoríró látvány vagyok. 2, egy célt kitűzni. Ez, minthogy orvosi ajánlásra 50 kilóról szólt, egyértelmű volt. Aztán egy „idolt” választottam. Pusztán csak azért, mert kellett egy testet látnom magam előtt. Kristen Stewart vékonysága mellett döntöttem. 3, motiváció. számomra az egészségem volt a legfontosabb. Régen túlestem már az esztétika kérdésén. Azt akartam, hogy maradjon hajam, hogy elmúljon a globális gyulladás. - Nem volt nehéz megszoknom mindezek miatt.
Az elmém két ellentétes oldalt formált: az egyik tudta, mit kell tennie és el kellett érje, különben az az egy, amivel még rendelkezem, semmibe vész. A másik pedig minden egyes képen, ételben a csábítást látta. Bizony, el kell mondjam, hogy ez valóban fejben dől el. És nagyon is kemény. Soha életemben nem voltam annyira biztos abban, mit kell tennem. Én is megcsábulhattam volna, hisz a családom tagjai nem fogyókúráznak és nagyon jól főznek. Ehettem volna, ám amint csak ennek az ötletnek a magja is megfogant a fejemben, azonnal jött a válaszreakció: minden nappal közelebb kerülök a vágyott súlyhoz és minden falat zöldség a javamat szolgálja. (No hús, no tejtermék, no szénhidrát) Soha nem akartam elhinni, hogy ilyet átélhetek. Hogy valaha ilyen elhatározás ivódjon belém. Hát mégis itt vagyok.

Ugyan, még nem mértem le magamat, hiszen egy hónap még nem telt el, de a 2007-es tavaszi farmerom már rám jön! Ami nagy szó, tekintve, hogy ez pár hónapja totálisan lehetetlen lett volna.

Lelkiekben azonban csak ez éltet. Csak a fogyás. Csak a tanulás jövő szeptemberi lehetősége. Addig biztosan el kell érjem a célomat. Mert messze még a lelki gyógyulás. Nem tudom, hogy ezzel kinek milyen példát mutattam. Nem tudom, hogy megmozgathat-e ez akárkit. Abban azonban biztos vagyok, hogy aki azt mondja (mint kedves barátom, aki szintén tetemes súlyfelesleggel küzd), hogy nem megy, nem tudom megcsinálni, egy csődtömeg vagyok - annál még nem jött el az a valamelyik cikkben írt „kattanás”.
Az akaraterő mindenkiben ott van. Van, aki nem tud elnyúlni érte és örökre a súlyának, esetleg a jojó hatásnak a rabja lesz. De nagyon remélem, aki ezt végigolvassa és rájön, hogy sokkal jobb élete van, azt is meglátja, hogy feladni könnyű. Attól nem fog megváltozni a világ, mert bezárkózunk vagy mert tudomást sem veszünk a világról. Csak magunkat romboljuk. És ha ezt tesszük, akkor azt hiszem elveszíthetjük alapvető tulajdonságunkat. Nem vágyunk akkor tehát a jobbra? A szebbre? Hanem csak marad az étel okozta börtön és a zsírpárnák?

Remélem nem raboltam ezzel a hosszú mesével az időtöket!

Köszönöm!

Cydonia - nagy Hoxa.hu olvasó
(A cikket beküldte: Cydonia)



Elménk teremtő ereje - avagy "álmodd" magad karcsúra...
Középhaladó agykontrollos és haladó fogyókúrázó vagyok. Mindkét téren van mit fejlődnöm, ám úgy tűnik, a kettő együtt igen nagy segítségemre lehet és van is. Szkeptikusok talán a sarlatán vagy varázslás szavakra asszociálnak az agykontroll hallatán. Azonban... »

3x5 napos étrend
Folyamatosan 3x meg lehet ismételni. »





Minden jog fenntartva © 2018, www.fogyokurak.hu | Jogi nyilatkozat | Kapcsolat: info (kukac) fogyokurak.hu | WebMinute Kft.